Ma elutazott a nővérem.

A lakás most csendesebb lett – hiányzik belőle a közös nevetés, a macskák és a kutyám körüli vicces jelenetek, a spontán beszélgetések, amik mindig nevetésbe fulladtak. Együtt utaztunk Kínán keresztül, csodáltuk a hegyeket és városokat, mintha mindig is így lett volna természetes.

A búcsú sosem csak egy ölelés: benne van minden kimondatlan szó, minden közös reggel és esti beszélgetés. A csend, ami utána marad, más ízt hordoz – egyszerre hiány és emlék.

Kettős életet élünk: két ország, két világ között, és közben a szív mindig kettéosztva. Jó lenne közelebb lakni egymáshoz, belesimulni egymás hétköznapjaiba – egy gyors kávé, egy közös séta, egy spontán látogatás. Így viszont mindennek súlya van: a találkozás ajándék, a búcsú pedig mindig egy kis veszteség.

Mégis ezek a napok azok, amik erőt adnak. A közelség ritka, de annál fényesebb: emlékeztet arra, mennyire fontosak a kötelékek, amelyeket nem tör meg a távolság.