Január sokaknak nehéz.
Az ünnepek után kipukkan a boldogság lufi, és visszatérünk egy világba, ami hangos, fáradt, tele feszültséggel.
Nem a világ változott meg — hanem mi lettünk sebezhetőbbek benne.
Ilyenkor hajlamosak vagyunk elhessegetni a szomorúságot. Gyorsan túllépni rajta. Megmagyarázni. Elintézni. Pedig néha nem elűzni kellene – hanem meghallgatni.
Ez az idézet régóta velem van. Mindig emlékeztet arra, hogy a szomorúság nem feltétlenül ellenség. Lehet átmenet. Lehet búcsú. Lehet megértés. És néha: tisztábban látás.
“Ne hessegesd el a szomorúságot. Oktalanul jön; talán öregszel ilyen pillanatokban, talán megértettél valamit, elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől. S mégis, a szomorúság megszépíti az életet. Nem szükséges, hogy mesterséges világfájdalommal mászkálj a földi tereken, lehorgasztott fővel, az élet és minden tünemény reménytelen mulandóságán elmélkedve, a tűnő örömök fantomjai után koslatva. Először is, az örömök, melyek eltűnnek, talán nem is voltak igazi örömök. Emlékezzél csak… Aztán: a szomorúság egy váratlan pillanatban leborítja csodálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt a világot, s minden nemesebb lesz, a tárgyak is, emlékeid is. A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben. Egyszerre emberebbnek érzed magad. Mintha zenét hallanál, dallam nélkül. A világ szomorú is. S milyen aljas, milyen triviális, milyen büfögő és kibírhatatlan lenne egy teljesen elégedett világ, milyen szomorú lenne a világ szomorúság nélkül!”
— Márai Sándor