Amikor először jöttem Kínába, a hotpot számomra egy nagy kérdőjel volt. Fizess azért, hogy te magad főzd meg az ételt? Melegedő tál, rotyogó leves, rengeteg hozzávaló… és mindent neked kell beledobálni?

Őszintén: fogalmam sem volt, mi ebben a jó.

Aztán teltek az évek — és egyszer csak azon kaptam magam, hogy imádom. Nem is csak az étel miatt. Hanem minden másért, ami köré épül. 

A hotpot nem sietségre van kitalálva. Nem “gyors vacsi”. Leülsz a barátaiddal, rotyog a leves, és közben beszélgettek… és beszélgettek… és még mindig rotyog a leves. Nem hűl ki, nem fogy el, nem kell sietni. Mindig után tölthetsz, mindig tehetsz bele valami újat. Mintha a tál maga is azt mondaná: „lassíts, maradj még.” 

És amikor kint mínuszok röpködnek, és a hideg belemar az arcodba, akkor nincs jobb annál, mint amikor leülsz egy gőzölgő hotpot fölé, és érzed, ahogy átmelegít — nem csak a kezedet, hanem valahogy az egész napodat.

Mostanra a hotpot nekem is a tél egyik legfontosabb rituáléja lett. Egy kis meleg a nap végén, egy kis közösség, egy kis megérkezés. És mindig eszembe jut, milyen érdekes: ami elsőre teljesen értelmetlennek tűnt, mára az egyik legotthonosabb dolog lett az életemben itt, Sanghajban.