Volt egy év, amikor biztos voltam benne, hogy hazaköltözöm.

Ösztöndíjjal jöttem Kínába mesterképzésre, az Európai Unió támogatásával 2015-ben. Akkoriban senki – én sem – gondolta volna, hogy ez az út nemcsak néhány évet, hanem egy egész életet formál majd át. 

Mindig az a típus voltam, aki inkább a könyvtárban vagy a koliban tanul, mintsem máshol tölti az idejét. Ennek ellenére a diplomavédésemen nem egyszer, hanem kétszer is meghúztak. Nehéz időszak volt, tele kétségekkel és szorongással.

2019-ben a családom és a barátaim kijöttek hozzám Kínába. Akkor azt terveztem, hogy még abban az évben hazamegyek. Segítettek hazavinni a dolgaimat: a bőröndjeik felét nekem adták, cserébe csináltunk egy rögtönzött „diplomaosztót”, és együtt utaztunk Kínában.

Ez a kép is akkor készült.

Egy hegy tetején hagytam ott ezt a piros szalagot — egy csendes imát, hogy a tanulmányaim végre simán menjenek. Hogy legyen egy kis szerencsém. Hogy könnyebb legyen.

Végül 2020 januárjában sikeresen lediplomáztam. Két héttel később Kínában kitört a Covid, és minden terv, amit addig elképzeltem, egyik napról a másikra széthullott.

Nemzetközi kapcsolatokat tanultam kínai nyelven.  És pár évvel később óvónő lettem egy nemzetközi óvodában.

Ez a kép számomra nem arról szól, hogy minden úgy alakul, ahogy eltervezzük — hanem arról, hogy valahogy mégis mindig továbbmegyünk.

Ima ide vagy oda, jólesett ott hagyni a problémákat a hegy tetején. 

(Na meg azt a kínai fiút is, akit alig bírtunk lerázni.)