Ma reggel arra ébredtem, hogy leesett a hó.

Gyermeki izgatottsággal ugrottam ki az ágyból — ugyanazzal az ösztönös örömmel, mint régen, amikor még nem kellett eldönteni, mit jelent egy nap, csak megélni.

Minden évben, amikor közeledik a karácsony, titokban még mindig reménykedem egy fehér ünnepben.

Abban a csendes, hóval borított világban, amit gyerekkoromból hozok magammal. 

A hóhoz annyi szép emlék tapad.

Hógolyócsaták, pirosra fagyott ujjak, nevetés.

Hóemberek, amik sosem lettek tökéletesek, de pont ezért voltak a mieink. 

Amikor kimentünk a kastélyhoz, és hanyatt feküdtünk a hóban, hogy hóangyalokat csináljunk — mintha akkor tényleg elhittük volna, hogy az ég kicsit közelebb van.

Akkor még nem volt posztolás. Nem volt reel. Nem volt „meg kell örökíteni”.

Csak benne voltunk a pillanatban. A hidegben, a nevetésben, a csöndben. Abban, ahogy lassan sötétedett, és a hó visszaverte a fényt. 

Talán ezért vágyom rá minden évben újra. Nem is feltétlenül a hóra — hanem arra az érzésre, amikor semmi mással nem kellett foglalkozni, csak azzal, ami éppen történt.

Egy kis fehér csenddel.

Egy szívdobbanásnyi téllel.