Van egy vászontáskám, amelynek az oldalán József Attila sorai állnak: 

„A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok.” 

Mindig megérint, ahogy a csillagok ott ragyognak fölöttünk – mintha maga a vers is emlékeztetne rá: néha egyetlen fény is elég, hogy ne érezzük magunkat elveszve.

Talán ezért is gyűjtök idézeteket gyerekkorom óta. Mindig volt egy füzetem, egy tollam, egy apró hely a papíron, ahova elmenthettem egy gondolatot, amit nem akartam hagyni elsuhanni. Az idézetek nekem olyanok, mint kis csillagok: szelíden világítanak, ha sötét van, és útjelzők, ha túl sok bennem a gondolat. 

A csillagok… mindig is a gyengéim voltak. Szinte mániám. Van bennük valami ősi nyugalom. Valami, ami nem változik akkor sem, ha alattuk az ember százszor újrakezdi az életét.

Utazásaim során Mongóliában láttam a legszebb csillagos eget. Ott, ahol nincs városfény, nincs zaj, csak a végtelen síkság és az égbolt, amely annyira tiszta volt, mintha valaki gondosan letörölte volna róla az évszázadok porát. Ott értettem meg igazán, hogy egy csillagos ég is lehet hazatérés. 

A táskám idézete, a füzetembe gyűjtött mondatok, a mongóliai égbolt — mind ugyanazt tanítják: hogy néha elég egy apró fény, egy mondat, egy gondolat, és újra összekapcsolódik bennünk minden, amit szeretünk.

Talán ezért gyűjtök idézeteket. Talán ezért nézem mindig a csillagokat. Mert valahol mindkettő ugyanarra emlékeztet: a fény sosem tűnik el. 

Csak meg kell találni.