Gyerekként egy tévés dokumentumfilmben láttam először a Disneylandet. A párizsit. Az amerikait. A kastélyt, a felvonulást, a fényeket.

Emlékszem arra a kis, csendes sóhajra:

„Ide úgysem jutok el soha.” Nem hangosan. Csak magamban.

Akkoriban Európán belül utazni is nagy dolog volt. A Disneyland pedig egy másik világ. Drága. Távoli. Szinte mesebeli.

Vannak gyerekkori vágyak, amelyeket az ember már akkor elenged, amikor még meg sem próbálta elérni őket.

Aztán az élet Kínába sodort. És amikor másodszorra voltam itt, már épült a Shanghai Disneyland. 2016-ban adták át. Én akkor még ösztöndíjas voltam, nyelvi éven, és sajnáltam rá a pénzt. Másfél év kellett, mire megvettem az első jegyemet.

És amikor beléptem… valami nagyon régi, nagyon őszinte gyerekkori érzés tört fel bennem.

Nem a kastély miatt. Nem a márka miatt. Hanem mert láttam a rohangáló, nevető gyerekeket – és rájöttem, hogy bennem is ott van még az a kislány, aki a tévé előtt ült, és azt hitte, ez neki nem jár.

Aztán jött a Covid. Nem hagyhattam el az országot. Tanárként az országon belül sem mozoghattam szabadon.  És furcsa módon a Disneyland lett az egyik menekülőhelyem. Egy tér, ahol pár órára nem a lezárások és QR-kódok számítottak, hanem a zene, a fények és a képzelet.

Most, évek után, újra elmentem – kíváncsi voltam, milyen kínai újévkor. Titkon reméltem, hogy kevesebben lesznek. Nem voltak. 

A hullámvasútra 75 percet vártam. Felnőttként is kihívás. Gyerekkel? El sem tudom képzelni.

És mégis. Valahol megint ott volt bennem az a furcsa, hálás érzés: hogy az élet néha olyan helyekre visz el, amelyekről gyerekként csak ábrándoztál.

Egyszer azt hittem, a Disneyland túl messze van. Most már tudom: néha nem a tér a távolság. Hanem az idő. És néha egyszerűen csak ki kell várni, hogy sorra kerülj.