Nem egyik napról a másikra történik.

A kiégés nem robban. Lassan elfogy.

Az elején még lelkes vagy.
Figyelsz. Kérdezel. Törődsz.

Aztán egyre több lesz a műszak. Egyre kevesebb az idő.
És észre sem veszed, mikor kezded el kikapcsolni magad.

Nem azért, mert nem érdekel.
Hanem mert már nem bírod ugyanúgy.

Az egészségügyben nem azt tanuljuk meg, hogyan vigyázzunk magunkra.
Hanem azt, hogyan bírjuk tovább.

  • még egy műszak
  • még egy beteg
  • még egy nap

És közben valami csendben eltűnik.

Az a pillanat, amikor még megálltál.
Az a mondat, amit még kimondtál.
Az az érzés, hogy jelen vagy.

A kiégés nem látványos.
Nincs egy pont, ahol azt mondod: „most történt meg”.

Hanem egyszer csak:

  • már nem kérdezel
  • már nem reagálsz
  • már nem viszed haza – de nem is hagyod ott

Csak működsz.

És ezt hívják sokan „profinak”.

Pedig nem az.
Ez túlélés.

38 év alatt láttam embereket, akik elképesztően erősek voltak.
Nem a gyengék égnek ki.

Azok égnek ki, akik túl sokáig adnak magukból.

És itt van az, amiről keveset beszélünk:
a kiégés nem egyéni hiba.

Hanem következmény.

Egy rendszer következménye, ahol:

  • nincs idő feldolgozni
  • nincs tér megállni
  • és nincs kultúrája annak, hogy azt mondjuk: „ez sok”

Pedig néha ennyi elég lenne.

Nem nagy reformok.
Nem hangos ígéretek.

Hanem:

  • hogy meghallgatjuk egymást
  • hogy nem szégyen elfáradni
  • hogy nem csak a beteget látjuk – hanem a kollégát is

Mert ha mi elfogyunk,
nem marad, aki adjon.

Ez nem gyengeség kérdése.
Ez határ kérdése.

És lehet, hogy nem tudjuk azonnal megváltoztatni a rendszert.
De azt eldönthetjük, hogy nem hallgatunk tovább róla.