Vártam rá odafent, fénygolyóként nem hagytam el a Földet. Bementem a házába, behatoltam a szobájába, tárgyakkal üzentem neki. Reccsent a padló, a képes Biblia nagy robajjal leesett a földre. Majd meggyulladt a tűz a kandallóban, holott senki nem gyújtotta meg. Tárgyakkal játszottam. Tűzzel. Isabell csak ült, s nézett maga elé szomorúan. Imádkozott, félt, érezte a jelenlétem.
– Csak annyit mondj, miért nem kellettem neked? – kérleltem gondolatban.
– Féltem tőled, tartottam az erődtől, amivel megbabonáztál engem is, másokat is. Te nem lehettél volna soha igazán csak az enyém. Mester voltál, művész voltál, az embereket megbűvölted. Féltékeny voltam a művészetedre. Szerettem volna én is olyan különleges lenni, mint te, akit csodáltak az emberek. Csodáltam a bátorságod.
Átöleltem a fényerőmmel. A nyakát, a még mindig telt mellét, a karját. Arcát simogattam, miközben ő csak annyit érzett, hogy az ablakon besütő januári nap a nyakát melengeti.
Reméltem, utánam jön hamarosan. Tudta, hogy várom.
