E kötet megjelenésekor leszek 50 esztendős. Gondoltam, kiválogatom a 100 legkedvesebb saját versemet. 111 lett belőle, de e törtségében is egész szám pont jó is ahhoz, hogy létünk lényegéből valamit kifejezzen. Mindenki törekszik valami egészre, valami kerekre az életében, de valahogy mindig kiderül, hogy még a legteljesebb dolgaink után is tovább kell lépnünk, mert még nem vagyunk készek.
A borítón látható kavicsok is szépek, de az idő még nem koptatta őket egészen kerek, íves egésszé. Ugyanakkor ez jó esetben nem a hiányt jelenti, hanem az alakulást, s hogy alakultukban – ha minket, embereket szimbolizálnak ezek a kavicsok – mi minden történhet velük áldásos esetben, azt a „Kavicsok” c. versem részletével igyekszem elmondani:
„…a kavicsok – már-már testetlenné válása –
összekacsintja
rettegett távolságainkat érintéssé,
közönyünket hallássá,
a másság súrlódásait pedig a tekintet értő
csillogásaivá teszi.
Ilyenkor a determinált lét vas markából kihull a
marsallbot,
és nincs kavics, ami ne találkozhatna egy
másikkal.”
Valami ilyesmiről szól ez a kis válogatás Isten hangját,
tekintetét és érintéseit is keresve.
A Szerző
