“Mindannyiunkban él egy belső tudás arról, hogy minden cselekedetünknek alfája és omegája a szeretet. Ezt a vezérlőelvet azonban, sokszor és akár teljesen is, elhomályosítja a félelem, fényét eltompítja a gyűlölet, a tiszta hangot elnyomja a keserűség, a tettet megbénítja a fájdalom.
Ám, megtörténhet a csoda, isteni kegyelemként ránk talál a szerelem, és megnyitja az utat lelkünk legmélyébe, hogy felhozzuk a másik embert igaz valójában, fényében megláttató szeretetet. Ha nem menekülünk el gyáván ettől az érzéstől, hanem képesek vagyunk őszintén megnyílni előtte, akkor átszakadnak a gátak, és a szeretet elmossa a gyanakvás, a bizalmatlanság, a rettegés belső bástyáit.
Azonban, ha megtagadjuk magunkban a szeretet csodáját, akkor másfajta özönvíz lesz úrrá a lelkünkön, s magunkkal ragadhatjuk a másik, a vétlen embert is, s ennek az áradatnak a mocskos hordalékai betemetik az egymáshoz vezető utat.
A regény szereplői, miközben egy külső gátszakadás révén a természet erőivel viaskodnak, bensőjükben különféle érzésekkel küzdenek, s a harc kimenetele attól függ, át tudják-e adni magukat a szeretet irányításának, vagy maradnak továbbra is saját démonaik foglyai.
Az eközben kapott sebek gyógyulása hosszú folyamat, s csak akkor tekinthető teljesnek, ha a szereplőknek van erejük feldolgozni a történéseket, és elfogadni a sors üzenetét, s az így szerzett tudatossággal, az eredendő belső tudás fényével felvértezve képesek átlépni a múlt árnyai felett.”
