AZ UTOLSÓ TÖLTÉNY 10.

„Már beszéltem gyerekkori felháborodásomról, amiértapám ilyen gyalázatos világot hagyott rám. Meg voltamgyőződve, hogy módjában állt volna változtatni ezen, csaka tehetetlenségén és a gyávaságán múlott, hogy az életnem vált jobbá. Ez a téveszmém mára eloszlott, be kelllátni, hogy az én generációm is csak a nyomort és a terrorfenyegető árnyékát hagyományozza gyerekeire és unokáira.Bár az egymást követő nemzedékek sorsában az ínségés a szenvedés folyamata megállíthatatlannak tűnik, azzalpróbálom vigasztalni magam, hogy mindig is megkíséreltemellenállni mindenféle rendű-rangú Hatalom erőszakospróbálkozásainak. Azzal erősítem a lelkemet, hogyegyetlen olyan sort sem írtam le, melyben elárultam volnaa megalázottak és kizsákmányoltak ügyét.Belátom, hogy ez a keserves munkám sem oldott megsemmit, de talán fenntartotta a reményt, hogy jöhet valaki,aki egyszer majd valóban igazságot, felszabadulást hoza veszteseknek:– ťExoriare aliquis nostris ex ossibus ultorŤ – támadmajd bosszúálló a mi csontj