"Regény felé félúton, írnám-préselném még alcímként e szövegfolyam elé, meghatározván műfaj-kísérletét; tárcakisregény, variálnám tovább, ha magyaráznom s magyarázkodnom kellene itt; mi több: kilépvén régi kabarékból, azt is rivallhatnám, e hátsó borítót lóbálván, mint valami fülszögbelövőt: olvass, ha rosszat akarsz. Mert negyed század elröppent esélyeinek keserű krónikatöredékei ezek, egy olyan, korántsem egyedi koré, melytől jóval többet reméltünk; új történelmet írunk általa, hittük, sőt, ez most végre a történelem lesz, az aranykor, a virágkor, maga a megvalósult álom s hát nem az lett. Legfeljebb néhányaknak; de nekünk, a népségnek, most is ugyanaz jutott: menetelés vakon, ügetés egymásba gabalyodott sikátorokban, mindig ott sejtvén, valahol arra vagy erre vagy amarra a történelem főutcáját; a felhajtósávot a világháló információs sztrádájára, ahonnan már nincs letérés, nincs visszafordulás de hát miért ne lenne? Ki állítja ezt? Nekünk
!? Regény felé félúton, mondom tehát, apró tárcák, az eltelt negyed század folyamatosan megjelent menetgyakorlatainak szőttese ez a könyvecske, meder nélküli folyam, hullámai tetején árvízi élethulladékok hánykolódásaival, ha már végképp dagályos akarok lenni de egyszerűbb, ha azt mondom végül: egy olyan negyed századról szól, melyben, mint spanyolviaszt, újra feltaláltuk a biomotor működésének négy ütemét. Bekap, rág, fúj, csattan s a nagy hévvel fogadott eszmebonbon végül, mint rágólufi borul, terül, feszül, szárad rá alatta eltűnő arcunkra. Vajon ki lát majd minket?Tamási Orosz János"
