BETYÁR, A MAGYAR VIZSLA

Ne feledjük, hogy a földkerekségen hűségesebb lény, mint a magyar vizsla: nincs! Mászni tudó kölyökkorától egészen addig, amíg el nem költözik a boldogabb vadászmezők végtelen síkjára. És oda is azt viszi magával, amivel minket szolgált egész vadászéletén át hűséggel, végtelen szeretettel és megalkuvást nem ismerő odaadással. A magyar vizslát kiveszni hagyni Isten ellen való nagy vétek lett volna. A Mindenható kivételesen megadhatná ilyen teremtményének a beszélés mérhetetlen kincsét. Bizony Isten, megérdemelné! Azoknak írom tehát ezt a könyvet, akik szeretik a vizslát. Mások ne nyúljanak hozzá, nem nekik való, de meg úgy sem értenék meg! Ha ilyesvalakinek a kezébe kerül: dobja félre mint haszontalan olvasmányt, amire kár időt pocsékolni. Olyanoknak írom, akik nem tudnak vizsla nélkül meglenni – akiknek üres a határ, ha vizsla nem bóklászik köröttük –, olyanoknak írom, akik – ha hosszú távollét után rendtudó vizslája magáról megfeledkezve mérhetetlen örömében a nyakába ugrik – szeretettel simogatják meg a fenntartás nélküli örömöt, hűséget sugárzó fejet. Mert a hűséget a vizsláról kellene szoborba önteni.