A büntetés egyidős az emberi társadalommal. Ugyanis valamennyi emberi közösség alapvető érdeke, hogy a belső kohézióját, tagjai szolidaritását bomlasztó, a belső rendet veszélyeztető cselekedeteket korlátozza, elhárítsa, a sértőket szankcionálja. Eredendően a jog feladata a társadalmi konfliktusok feloldása. E feladathoz korok szerint rendelkezésre álló lehetséges eszközök között válogat. A büntető ember történetében kialakult s napjainkig ismert fegyvertár a halálbüntetés, a testi fenyítés és csonkítás, a megszégyenítés, a vagyonbüntetés és a szabadságfosztás ötösfogatát kínálja a hatalomgyakorlóknak. A rendes főbüntetés a középkorban a halálbüntetés volt, amelyet csupán kiegészítettek a nyilvános végrehajtás keretében szervezett testi büntetések, a csonkítások, megbélyegzések, verések. A kezüket, fülüket, orrukat, ajkukat veszített, netán félholtra vert elítéltek szenvedéseihez igazodva maga a börtön is sanyargatóvá lett. Az abszolutizmus korának Európájában patakzott a vér a vesztőhelyeken, könyékig véresek voltak a bakók. Bizonyos értelemben a büntetés-végrehajtás ilyen brutalizálódása nyitotta meg az utat a tömlöc korszerűsítése előtt. A rendszer kritikusai, a büntetőjog és a büntetési gyakorlat felülvizsgálatát követelő gondolkodók és politikusok, a humanisták és a felvilágosodás filozófusai a börtönben látták meg a halál- és testi büntetések ellenpontját, az új büntetésideál modelljét. Ezzel kezdődött meg a szabadságvesztés diadalútja.
