Gondolkodásunk (mentációnk) nem stabil alapú hierarchia (torony, magaslat), hanem egyenrangú alapok sokrétű kapcsolatában létesülő, megújulni képes, jótékonyan instabil komplexum (hálózat, libikóka, örvény). Ez a komplexum fogja át gondolkodásunk folyamatát, benne a tudat, ön-tudat és tudattalan szóródási rendszerét (Foucault). Ezek mindegyike külön-külön is egymásnak feszülő erőktől, eltérő működésű rációtól hajtott, örvénylő alapképesség bennünk. Mentális ellenerőinknek a tudaton, ön-tudaton és tudattalanon belül egyaránt tetten érhető egymásnak feszülését fejezi ki a könyv alcímében álló fogalom: a rációdualitás. Ily módon elménkre nagyon is találó hasonlat az, amit Parmenidész szitokszóként említ, hogy tudatlanok gyanánt kétfejűek vagyunk. Nem így van: gondolkodásunk egész folyamatára jellemző az ambiguitás, kettős értelműség, kétfejűség; ehhez illeszkedik a könyv alapmetaforája, a kétfejű kígyóé (amphiszbaina). A könyv kilenc fejezete közül az első öt történeti visszatekintéssel kísérve igyekszik felmérni a tudatban, ön-tudatban és tudattalanban kimutatható rációdualitást, amelyet a további négy fejezet néhány téma a moralitás, a nyelviség, illetve a filozófia és tudomány viszonya vizsgálatával mutat be példákon keresztül.Hévizi Ottó (1959) 2008 óta az MTA doktora. 1987-től a Lukács Archívum és az MTA Filozófiai Intézet kutatója és tudományos tanácsadója, valamint 1990-től a Debreceni Egyetem filozófiai tanszékének egyetemi tanára, ahol a bölcsész Doktori Iskola filozófiai programjának is vezetője volt 2024-ben történt nyugdíjba vonulásáig. Dolgozott bölcseleti-művészeti szemlék, filozófiai könyvsorozatok szerkesztőjeként is (Nappali Ház, Gond, Horror Metaphysicae, Gutenberg Tér, Kant Válogatott Művei). Érdeklődési területei: a filozófia szinkretizmusa és folyamatjellege, az időszemléletek sajátosságai, gondolati rendszerek és irányzatok elméletei, a moralitás komplexitása és viszonossági szabályai, alapeszmék és pályafordulatok a filozófiában.
