Mira úgy érezte, hogy repül. Nem érzett többé fizikai fájdalmat, nem tudta, mi történik vele. Talán a padlón fekszik vagy már meg is halt? Nem érdekelte. Csak az volt a fontos, hogy a férfi, akit szeret, szereti őt. Azt is tudta, hogy minden családtagja, ismerőse, szomszédja, az első szerelme – már több ezer éve halott. A ház, ahol megszületett és felnevelkedett, már réges-rég nem létezik. De mindezek tovább éltek az ő emlékezetében. „De most, jaj, én is meghalok, és akkor kihuny az emlékezés lángja – gondolta, és a fájdalom összeszorította a szívét. – Oly szörnyű ez! Mert ha már azok is meghalnak, akik emlékeztek, akkor halnak meg a szeretteink végérvényesen. Olyan... céltalan és kilátástalan az egész... minek küzdöttünk, minek építettünk, minek szerettünk? Ha egyszerűen... nyom nélkül elporlad az egész. Az egész... nem számít semmit sem.... drága Doren...” A korong felizzott és ellobbant a légkörben. Ám Valaki akkorra már elvetette a magot azon a planétán. Az élet magvát. A mag pedig kikelt, és szárba szökkent. Körötte bolygók keletkeztek és pusztultak, csillagok robbantak és ködök sűrűsödtek össze, üstökösök járták csapongva útjukat. De ezen a napszéltől védett, óvott helyen megjelent valami új. Gyorsan kapott erőre, és tovaterjedt. Aznap, amikor felkelt a Nap, már biztos volt: ismét megszületett az Élet…
