A lenyesett ágak, amelyek a legallyazás óta a hegytetőn száradtak, a szél susogásából csakhamar értesültek róla, hogy mi lesz a testvéreik sorsa.
– Hallottátok? Templomtorony lesz belőlük! Micsoda büszkeség! Azt mondják, hogy közelebb kerülhetnek a teremtőhöz – zizegték izgatottan a fiatal, alig zsendült hajtások.
S csak azok a bizonyos különleges, réges-régen vastag ágakká vált hajtások zümmögtek óvatosan: – Igen… talán közelebb kerülhetnek… s reméljük, ez a gazda gondosabban rendezte a számláit… azt azért megsúghatnád még, hogy velünk mi lesz?
– Rögvest meglátod azt is – zúgta a szél.
– Kell-e félnem? – kérdezte az egyik öreg ág, miközben recsegve egy szekérre dobták.
– Ne félj! Mindezt már rég megtapasztaltad. Az élet most általad is leírt egy teljes kört. Bár, talán emlékszel, hisz egyszer elmondtam neked rég, hogy nincs vége, se kezdete. Nemsokára közel kerülsz hozzám, ha csak kis időre is, de újra és újra.
MAJOR ATTILA
