NE FÉLJ MESÉK

„A Viharkirálylány az ablakpárkányra szállt és letérdelve bekukucskált a szobába. A nagy díványon Anya ült, mellette jobbról-balról szorosan mellé bújva a hároméves kislánya és a négyesztendős kisfia. Ahányszor az ég megzendült, a gyerekek összerándultak ijedtükben és még jobban átölelték Anyát. A Viharkirálylány nem várhatott tovább. Ügyesen bekúszott az ablakpárkány alatti résen a szobába. Anya semmit nem vett észre. Ám a kislány szája tátva maradt. Még soha nem látott ilyen könnyű, pici és szépséges jelenséget. Épp olyan, mint amilyen én leszek, ha majd királynővé változom, gondolta.”Vihar, sötétség, egyedüllét, eltévedés – nincs olyan kisgyerek, akinek ne lenne valamilyen rejtett vagy kimondott félelme. Talán nehéz beszélni róla, talán csak egy képzelt barátjának meri bevallani. Ám ha egy mesében testet ölt a szorongás, majd kibontakozik a megoldás is, a gyerekek könnyebben feldolgozzák ugyanezt a saját életükben. Észrevétlenül szárnyalva, akár a Viharkirálylány.