A plafonlakók válaszolnak

Amikor az ember kinövi és levedli a bőrét, sok minden lehámlik vele együtt. A barátok, akik a múlt hűséges játszótársai, de nincs belépőjük a jövőbe. A régi szerelmek, akiket más ölel, és akik mást ölelnek. Akik a múlt fénylő szobrai, de elporlanak, és darabjaikat elviszi a szél a végtelenbe. Az imádott és szívesen játszott szerepek és jelmezek, amelyekben már szánalmasan öregnek látszik a színész, ahogyan hajlott háttal, görbe vállakkal áll a sötét színpadon, és tapsot remél, még és még és még és még. A vágyott meghitt helyek, a szeretettel összeszedegetett holmik, a féltő gonddal egymás mellé rakosgatott könyvek, lemezek, képek és emlékek. Mind rettegnek, mert tudják, sorsuk a felejtés, az elhagyatottság, az árnyékba kerülés. Voltak, és egyszer majd nem lesznek, akár az emberek, a világ, a szerelem.