A BEHÓDOLT VELSZI BÁRDOK KORA

Őszinteség nélkül nincs művészet. Egy diktatúrában pedig a művész, vagyis az író nem lehet őszinte. Folytathatunk-e eszmecserét az irodalomról egy olyan korban, amikor abszolút diktatúra volt? Tehetséges írók persze akkor is léteztek, de honnan tudhatnánk, hogy ki volt tehetséges, ha az adottsága nem nyilvánulhatott meg teljes mértékig? Mert nagy írónak lenni nemcsak tehetség dolga, hanem társadalmi tisztánlátásé is. Kell, hogy az író jó sáfárja legyen a tehetségének! – Beke Albert ezekkel a gondolatokkal kezdi ezt a könyvét, és esztétikai érvekkel támasztja alá, hogy irodalomról – a szó igazi értelmében – 1948-tól, vagyis a teljes kommunista hatalomátvételtől kezdve valójában nem is beszélhetünk. A magyar írók az ’56-os forradalom előkészítésében ugyan részt vettek, de többségük a leverése után szinte azonnal a leggyalázatosabban el is árulta. Nemcsak Illés Béla, Darvas József és a hozzájuk hasonlók tették meg ezt, hanem többek között Illyés Gyula, Németh László és Kodály Zoltán is. A