90 NAP A RENDŐRÖK KÖZT

„Rita állj!” Megálltam, a vér is megfagyott az ereimben ettől a határozott „állj!”-tól, pedig addigra már a remegésem is szerencsésen alábbhagyott. De aztán kifújtam a levegőt, tán el is mosolyodtam, gondolva, hogy megint ugratnak, és ezt most már nem veszem be, tényleg.„Nincs erre szükség gyerekek, uncsi már, úgyis mindjárt kiérünk, hagyjuk már ezt…” – mondtam félig hátrafordított fejjel. „Inkább nézz le… Addig kérlek ne lépj tovább…” – szólalt meg ismét és láttam, hogy segítőkészen mindenki zseblámpájának a fénye az én lábaim irányába vetül.Lenéztem, bár akkor már érzékeltem, hogy valami csúszós dolgon állok