Szeretem a madárdalt.Mindig megdobban a szívem, amikor egy enyhébb január végi napon először hallom meg a sárga mellényes széncinege kedves "nyitni-kék"-jét vagy februárban a fekete rigók hangos fuvoláját.Még tart a tél, hó borítja a határt és a kerteket, de ők már érzik és énekükkel köszöntik a közelgő tavaszt. Aztán ahogy múlnak a napok, olvadni kezd a hó, megcsordulnak az ereszek, sorra csatlakoznak a többiek is.Füttyögnek, trilláznak a csuszkák, dobolnak a harkályok, és a néphit szerint Zsuzsánna napján, február 19-én a rétek és legelők felett megszólalnak, énekelni kezdenek a mezei pacsirták.Márciustól dalolnak az énekes rigók, tengelicek, áprilisban csattognak a fülemülék, énekelnek a barátkák, és ezt a csodálatos kórust május elején a sárgarigó gyönyörű flótája teszi teljessé.Öreg fejjel is éppen úgy örölök minden meghallott vagy megpillentott madárnak, virágnak vagy egy kis katicabogárnak.Meddig járom még az ösvényt,nem tudom.De amíg járom, figyelek, és örülök az életnek magam körül.Amíg pedig egyre gyengülő szemeimmel még látom öreg írógépem betűit, írok is arról, amit láttam és tapasztaltam.Schmidt Egon
