VISSZASZÖKÖTTEK

Szigetújfalu egy a sok magyar falu között, s egy a magyarországi sváb települések között is. Különlegességei nincsenek. Ha vannak, inkább a régi korokból. Itt húzódott egykor a római birodalom határa, s itt állt a Duna-parton a limes – bal parton ritka – erődítményeinek egyike. A középkorban kolostort építettek köveiből, mely azóta ugyancsak az enyészeté lett, de a „kettős” kövek ott vannak a falu barokk templomának és némely régi házak falaiban is. Ezek a hallgatag kövek csak nagyon szűkszavúan beszélnek a régmúltról, akárcsak az újfalusi öregek a saját múltjukról, annak is egy sosem feledhető szakaszáról, az 1946-os kényszerű kitelepítésről. És annak meghökkentő-szép folyományáról, a kényszerű visszaszökésekről. Kényszerűt mondunk, pedig a hazaszökés már – szemben a kitelepítéssel – teljesen önkéntes elhatározás volt, mégis mintha a lelkek mélyén valamilyen különös kényszerítő erő irányította volna a döntéseket. Természetesen nem egyetlen erő befolyásolta őket. Ha egy lett volna, illethetnénk a konvencionális hazaszeretet szóval, vagy a gravitációnál is titkosabb szülőföld-vonzással, melyet nem tudott megsemmisíteni a kiűzetés traumája. Talán mert érezték, nem a szülőföld vetette ki őket magából, hanem a szülőföldön éppen regnáló hatalom önzése és szűklátókörűsége.